Néhány gondolat az alkotói tevékenységemről
Furmen Erzsébet vagyok, kavicsművészettel foglalkozom. Végzettségem szerint szociálpedagógusként és pályaválasztási tanácsadóként dolgoztam, munkám során mindig emberekkel foglalkoztam. A művészet eleinte amolyan kiegészítő hobbinak számított, mely segített a kikapcsolódásban, és feltöltődésben. Többféle művészeti ágban kipróbáltam már magam (ékszerkészítés, rajzolás, festészet), végül rátaláltam erre – az egyáltalán nem szokványos – irányra: a kavicsművészetre.
A természetet hívtam segítségül alkotásaimhoz. Érintetlen kavicsokból készítek képeket, amelyek békességet árasztanak, nyugalmat sugároznak, megmelengetik az ember lelkét. Olyan alkotások ezek, amelyekben hosszú percekig jólesően lehet elmerülni. A kavicsokon kívül gyakran egészítem ki a képeket üvegdarabokkal, maradék dróttal, de felsorolhatatlan azoknak az anyagoknak a skálája, amit más eldobna, de én meglátok benne egy lehetőséget.
Gyerekkorom óta kötődöm a kavicsokhoz, és én is sokszor gyűjtögettem őket, miközben megannyi formát láttam bele minden egyes darabba. A mai napig el- elgondolkozom azon, vajon mennyi idő kellett ahhoz, hogy egy kis kavics jelenlegi formájában létezzen, milyen hosszú időn keresztül vándorolt, mire én felvettem a földről és a kezemben tarthattam.
Azt hiszem, minden gyermek életének fontos része a kavicsgyűjtés, Az izgalmas formákkal bíró és káprázatos színekben játszó természeti csodák sokszor felnőtteket is megragadják. Nehéz szavakba önteni ezt a szenvedélyt, de talán pont az idő végtelenség – amely megbújik e parányi kődarabban – az, amiért ennyire szeretünk a földre hajolni a kavicsokért. Úgy használom fel ezeket az évezredeken át alakuló, természetesen aprózódott kőzeteket, hogy meghagyom igaz valójukban tündökölni, ily módón létrehozva valami egészen különlegeset. Én abban hiszek, hogy a kavics mesterséges, külső hatás nélkül egyedi, természetes és úgy az igazán szép.
A kavicsok egyszerre statikusak és dinamikusak. Ez attól függ, hogy az alkotó mennyire tudja beleálmodni a kész műbe a gondolatvilágában megszületett mozdulatokat, érzelmeket.
Sok olyan visszajelzést kapok, hogy képeim alakjai élethűek, szinte mozognak, és a kész művek hangulata a nézőkben mély érzéseket kelt. A kavicsművészet így éri el célját.
Alkotás közben több spontán, előre nem tervezett részlet is alakul, teret hagyok a fantáziámnak, engedem, hogy az érzelmeim, gondolataim átitassák a mondanivalót.
A kialakult képi világ pedig dinamikussá válik annak ellenére, hogy maga a kavics statikus szerepet tölt be az alkotásban. A végeredmény olyan, mint egy jó pillanatban készített fotó. Benne van a mozdulat, egy érzésvilág, egy történet, amit lehet folytatni. Az alkotásokon így nem csak kavicsok vannak, hanem láthatatlan ujjlenyomatok, és „lélek-lenyomatok” is.
Az alkotói folyamat tanít a lemondásra és elengedésre is, mint ahogy a kész művektől nehéz megválni. Ennek ellenére mégis szabaddá tesz az elengedés. A valódi öröm – természete szerint -, osztozni kíván másokkal. A megtartás pedig bezár, önzővé, merevvé tesz. Pozitív érzés tapasztalni, ha az öröm kiárad, amikor egy-egy kavicsképem gazdára talál, s ezzel egy időben lemondok a „kőgyűjteményem” és végeláthatatlan „kellékgyűjteményem” egy részéről is.
Gyakran hagyatkozom a megrendelők elképzeléseire, de ezt mindig ötvözöm a művészi szabadsággal.
Ha csak magamra hallgatok, szeretem az egyszerűséget, a letisztult vonalakat. Azt gondolom, hogy az élet lényegi elemei mindig a legegyszerűbb dolgokban mutatkoznak meg. Egyszerű tematikába, mint mondjuk két ember, vagy családtagok közötti szeretet-kapcsolat; belevinni azt a többletet, ami áthidalja a közhelyek és az egyediség érzékeny határát, ezt tartom művészetnek. Ez nem csak rekonstruál egy életképet, hanem hozzá is tesz valamit, ami előtt érdemes megállni, és szabadjára engedni a gondolatokat.
Azt vallom, hogy a kész alkotás, maga a kavicskép nem az a „produktum”, amit létre hozok, hanem az alkotó és a befogadó közös műve. A kettő együtt, ez a kavicsművészet… Akkor válik igazi alkotássá, ha többlet-jelentéssel bír a befogadó számára, hiszen ő is hozzáteheti a maga lényének mélyéből fakadó érzéseket és gondolatokat, van erre lehetősége. A lehetőség pedig ott van mind a kavicsképek szabadságot meghagyó lelkületében, mind abban, hogy a kavicsoknak nincs arcuk, így bárki „beléphet”, és szerepet kaphat egy-egy műben.
Van egy alkotásom, „Egység a különbözőségben, különbözőség az egységben” címmel, amelyről készült fotó a közösségi oldalakon és médiában „többször körbejárta a világot”. A falemezre egy sárgás hátteret festettem hozzá, és csak fekete-fehér, természetes csíkozottságú kavicsokat használtam fel hozzá. A mű egyszerű, sok ember, férfiak, nők, gyerekek haladnak egymás mellett. A róla készült fotó művészeti oldalakon is megjelent, de a közösségi médiában is szinte minden országban többször felbukkant, és több-tízezer hozzászólást, kérdést, érzelmet hívott elő a világ minden táján élő emberekből.